Szia! Be tudnál egy néhány szóban mutatkozni és elmondani mit is csináltok?

Én, Gruber Andrea vagyok, és a Pressley Ridge Alapítványt vezetem 2004 óta Magyarországon. Most fog átalakulni az alapítványunk pont azért mert az amerikai alapítónk úgy gondolta működjünk teljesen magyar alapítványként. Így nevet fogunk változtatni és mi leszünk a Nem rossz gyerek Alapítvány.

Az alapítványunk egy olyan módszertani rendszert hozott Magyarországra, ami azt tudja, hogy a súlyos magatartászavaros gyerekeknek megtanítjuk azt, hogyan viselkedjenek úgy, hogy az nem okoz zavart a környezetükben. Tulajdonképpen arról van szó, hogy a nagyon agresszív gyerekek tudjanak működni a saját lakókörnyezetükben. Tehát ahol iskolába járnak, ahol élnek-dolgoznak adott esetben.

Értem . . . Meg tudnád mondani, hogy miért egy civil szervezet vállalja magára ezt a feladatot? Miért nem egy állami szerv?

Amikor elkezdtünk Magyarországon dolgozni, én azt láttam, hogy akkor még nem volt ennyire sok kezelhetetlen gyerek vagy nehezen kezelhető gyerek. Tulajdonképpen azt láttuk, akkor kezdtek olyan esetek megjelenni a közoktatásban és a szociális ellátásban, akiknek a támogatására és még egyszer a kezelésére, a nevelők, és az állami ellátó rendszer nem voltak felkészülve. Módszertani hiányosságok voltak a rendszerben. 12 év telt el azóta és még több minden változott. Sajnos azzal, hogy erőforrásokat vontak ki belőle napjainkban már nemcsak módszertani hiányosságok vannak, hanem a szakember és kapacitás hiány is. Leegyszerűsítve: sokkal több problémás gyermek, sokkal több eset jut egy szakemberre, mint korábban.

Az állami rendszer túlterheltségén kívül az alkalmazott módszerekkel is voltak, vannak problémák. Gyakorlatilag a pszichoterápia, illetve a gyógyszeres kezelés a leggyakrabban használt eljárás. Ezek viszont nem működnek, illetve a pszichoterápia az működik, de az 4–8 év mire valaki befejez egy terápiás folyamatot. Ezzel szemben az a módszer amivel mi dolgozunk már gyakorlatilag 1 év alatt tud, bár pici, de kimutatható változásokat hozni a gyerekeknél. Én azért szerettem bele ebbe a rendszerbe, mert az alapelvei és az értékei megkérdőjelezhetetlenek a számunkra mivel ezek ugyanakkor alap emberi értékek.

Amikor elkezdtük ezt a munkát azt reméltük, hogy egy olyan innovatív dolgot hozunk Magyarországra, ami jó esetben be fog épülni az állami rendszerekbe, de sajnos ez eddig nem történt meg.

Be tudnád mutatni mik azok az alapelvek amikre a módszeretek épül?

Az egyik legfontosabb ilyen alapelv: a gyerek nem azért rossz, mert rossz akar lenni, hanem mert kifogyott azokból a válaszokból, amikre az őt érő stressz helyzetre reagálni tud. Nem azért rossz, hogy a szakembert/szülőt/pedagógust zavarja, hanem mert valamilyen támogatásra vagy segítségre van szüksége.

Egy másik: hogy csoportban dolgozunk. Nagyon fontos az egyéni terápia/egyéni munka, de a csoportmunkában az a jó, hogy az „itt és most”-ban is tudunk segíteni a gyereknek, hogy az adott pillanatban a viselkedését tudja kezelni.

A harmadik: Az Idő nekünk dolgozik.

Meg több is van de talán ezek a legfontosabbak.

Egy kicsit személyes irányba terelve a beszélgetést: Téged mi vitt arra, hogy magatartászavaros gyermekekkel kezdj foglalkozni?

Már nagyon fiatalon volt bennem egy ilyen indíttatás. Az nem titok, hogy 50 éves vagyok. Ezt csak azért mondom el, mert én még az előző rendszerben nőttem fel. A saját adottságaim miatt én az úttörő mozgalomban csoportvezető szerepet játszottam, meg gondoskodtam az osztálytársaimról, aztán másik közösségekben meg mindig figyeltem, hogy a csoport egybe legyen. Aztán amikor középiskolás lettem akkor fiatalabb gyerekekkel dolgoztam szabadidős programokon, meg nagyon sokat táboroztattam. A rendszerváltás után, ez a munka megszűnt, megváltozott. Akkor a hasonszőrű barátaimmal azt gondoltuk, létrehozunk egy egyesületet, azért, hogy kifejezetten ezek a középiskolás és egyetemista fiataloknak, gyerekeknek tudjanak szabadidős programokat szervezni, táboroztatni. Egyszerűen akartuk csinálni, amit addig is, mert ezt imádtuk csinálni. Így jött létre a Zabhegyező Gyerek Animátorok Egyesülete, mind a mai napig működik. Ugyanebben az időben elkezdett érdekelni az a téma, hogy mit keresnek a civilek és a nonprofitok egy társadalomban és szerettem volna erről tanulni, ezért az USA-ban szereztem egy mester és egy PhD fokozatot nemzetközi fejlesztésből.

Közben mindig hiányzott a gyerekekkel való munka, elmentem a civil szervezeti irányba, dolgoztam a civil-szektor fejlesztésen a 90-es évek második felében Magyarországon. Amikor a PhD-t csináltam akkor találkoztam össze a Pressley Ridge az USA-ban. Az ottani tapasztalatom vezetett ahhoz a felismeréshez, hogy én mindig is szerettem azokat, akik egy kicsit kívül rekedtek a nagyobb közösségen, vagy perifériára szorultak, vagy nehezebb helyzetben voltak. Visszanézve láttam azt, hogy amit én csináltam az egyesületben meg a gyerekcsoportjaimban az mindig az volt, hogy a nem beilleszkedő, vagy nem könnyen beilleszkedő gyerekek is behoztam és egy olyan közeget teremtettem, hogy az egy működőképes csoport és közösség volt. Amikor a Pressley-nel testközelben találkoztam ilyen gyerekekkel, döbbentett rá, hogy képesek vagyunk meglátni a gyereket az agresszív viselkedés mögött.

Önkéntes voltál náluk?

Igen. Úgy kezdtem, hogy egyetemistaként, dolgoztam náluk önkéntesen. A Pressley Ridge-ről azért azt jó tudni, hogy ez már egy nagyon régi szervezet, mert már 1960-as évek óta, használják ezt a módszertani rendszert és olyan gyerekekkel dolgoznak kint, akik egy lépéssel a fiatalkorúak börtöne előtt vannak. Azaz az a választás, hogy a bíró a börtönbe küldi őket vagy a Pressley Ridge-hez. Azokat az eseteket, ahol azt látja, hogy tudnak változtatni a magatartásukon küldi az alapítványhoz.

Dolgoztam velük, majd amikor eldöntötték, hogy szeretnének valahol Közép-Európában egy központot létrehozni, mert a módszertanukat szívesen tovább adnák, és szívesen fektetnek ebbe. Az én személyem miatt is az lett a döntés, hogy ez a hely legyen Magyarországon, és én rakjam össze a működést.}

Ha jól értem a szavaidból, akkor a legfontosabb ebben a munkában, hogy valaki meglássa a gyereket az agresszió mögött?

Igen, ez az egyik legfontosabb.

A másik, hogy a viselkedés nem ugyanaz, mint amilyen a gyerek. És akinek van saját gyereke, az tudja, hogy a gyerek néha hisztizik, néha nem úgy viselkedik, amit könnyű elviselni vagy tolerálni, de attól még egy szerethető valaki, aki éppen figyelmet követel magának, és ez a módja, hogy a figyelmet kikövetelje.

A harmadik talán, hogy bármilyen módszertanunk lehet, mégis csak a felnőtt személyisége, aminek a legnagyobb hatása van a gyerekekre. Tehát az, hogy én milyen példát állítok és aztán arra teszünk nagy figyelmet, szakmailag kifejezve: a szakember az intervenció.

Vagyis a környezet szerepe szinten igen fontos. Jól gondolom, hogy ez nemcsak a szakemberekre vonatkozik, hanem az általános társadalmi, családi környezetre is?

Igen, abszolút. Azt látjuk, az utóbbi években: „megnőtt a kezelhetetlen gyerekek száma”, „egyre több magatartászavaros gyerek van” illetve „egyre több gyerek van, akivel már az óvónő se tud már mit kezdeni”.

Ez azért van, mert amíg a régi nagy család modell működött, akkor mindig volt felnőtt, akitől ő pozitív figyelmet tudott kapni. Most nagyon fragmentálódnak a családok, mozaik családok. Egy gyereknek lehet több anyukája vagy apukája van, a nagy szülők, akik vagy nagyon messze vannak, vagy már nem élnek. Hozzátéve, ahogy a szülőknek nehezedik a gazdasági helyzet, egyre több munkát kell vállalni. Így aztán feszültebbek vagy aggódnak, hogy fognak kijönni a hónap végén a pénzükből. A folyamatos stressz jelen van. A gyermekek nem kapnak pozitív figyelmet, a gyerekek — akik maguk is stresszesek — pedig sokszor csak hisztivel vagy agresszióval tudja felhívni magukra a figyelmüket. Így azt tanuljak meg: “ ha azt akarom, hogy az anyám rám figyeljen, akkor nem elég hogy csak szólok neki, muszáj hisztiznem.’’ Ez a jelenség az egész társadalmat átszővi, a szegényebbektől a közép- és felsőbb osztálybeli gyerekekig. Az elitiskolákban és gimnáziumokban is megvan ez a jelenség.

Korábban említetted, hogy egy ilyen kezelés hosszú idő. Volt már személyesen olyan eset, hogy úgy érezted ez reménytelen és ezt inkább másnak kéne kezelnie?

Igenis meg nem is. Azt mi tudjuk, hogy nem tudunk minden gyereket megmenteni. Igazából úgy gondolom nem is a gyerek volt az akin nem lehetett segíteni, hanem inkább a körülmények, amikből a gyerek kijött.

Konkretizálni tudnád egy példával, csakhogy jobban megfogható legyen?

Elmesélek egy történetet, ami talán az egyik legnehezebb helyzetem is volt, de azt a gyereket sem mi adtuk fel, hanem ott a bíró döntött úgy, hogy a gyerek máshol folytassa.

Azért is tanulságos ez a történet, mert láttatja, hogy hogyan juttatja el a felnőttek viselkedése/reakciója a gyereket oda, hogy aztán abba a helyzetbe kerüljön, hogy a mi szervezetünk feladja őt.

Ez még az USA-ban történt. Az egyik csoporttal táborozni voltunk. Kirándultunk egy patak felé, ahol vízesés is volt, és a gyerekek fürödtek a patakban. Amikor kiszálltunk a kisbuszból az egyik srác mondta, hogy leveszi a vadonatúj bakancsát. Ezt a bakancsot a tábor előtt nevelőszülőjétől kapta, és szerette volna a buszban hagyni, de a busz mar be volt zárva. Az egyik nevelő mondta, hogy csak tegye az autóbusz alá, nem lesz semmi baja, senki nem fog hozzá nyúlni. Lementünk a patakhoz, játszottunk, eltelt néhány óra. Mit ád Isten, pont ellopták a gyerek cipőjét. Ami egyáltalán nem jellemző az USA-ban, ráadásul egy nemzeti parkban. A gyerek elkezdett dühöngeni, hogy neki ellopták a cipőjét és, hogy most mi lesz . . . A nevelők mondták, hogy gyere, majd veszünk másikat és anélkül, hogy jól megbeszélték volna a helyzetet beszállították a buszba. A gyerek a busz leghátulján ült és füstölgött, beszélt magába végig a táborba visszamenet. Egyszer csak valamit odavágott a buszba. Ebből az lett, hogy amikor megérkeztünk a táborba akkor nem jöhetett vacsorázni a többiekkel, és büntetésként egy nagy farakásból rönköket kellet a tűzhelyhez pakolnia. A gyerek továbbra is morgott magában, hogy a büdös kurva stb. A dühe ekkor már kifejezetten az egyik nevelő — aki a büntetést adta neki — ellen irányult. De csinálta a dolgát, nem ellenkezett. Viszont közben a csoport bement az ebédlőbe és egyszer csak azt láttuk, hogy a srác két kar vastagságú rönkkel rohan befele, meg akarja támadni a nevelőt és azt ordítja: Most megöllek te kurva! Szerencsére van egy protokoll, az ilyen helyzetek kezelésére, leszereltük a srácot, lenyugodott, megbeszéltük vele. Nem lett baj, semmi nem történt az ijedségen kívül. De hát ez még is csak gyakorlatilag gyilkossági kísérlet. Persze közben rájöttek a nevelők, hogy teljesen rosszul kezelték ezt az egész helyzetet, mert ez nem csak egy bakancs volt, amit megvesznek, vagy amit az iskola megvesz, hanem azért volt ennek a srácnak baja ezzel, mert a nevelőapja iszonyúan szigorúan tartja őt, és gyakorlatilag megveri a gyereket, ha az új cucca nélkül megy haza. Ez ment a gyerekben ott belül, hogy hát elveszett az új bakancsom, amit a nevelő apám vett nekem, hogyha hazamegyek majd a táborból, akkor mi lesz? És a nevelők, bar tudták és ismerték a gyerek hátteret, de abban a szituációban figyelmen kívül hagyták. Azzal, hogy nem adták meg a megfelelő súlyt és figyelmet ennek a történetnek, nyomták föl a gyerekben a pumpát, ami aztán oda vezetett, hogy azt csinálta, amit csinált. Megbeszéltük, hogy mi legyen ezzel a gyerekkel, bevállaljuk e, hogy befejezheti velünk a tábort, és akkor az lett a döntés, hogy ott maradhat, de úgy, hogy az egyik férfi nevelőtől két méternél messzebb nem mehet. És végül mindenféle probléma nélkül végig csinálta a tábor hátralévő két napját.

És ezek után jött az a lépés, hogy ez a nevelő, akire a támadás irányult, eldöntse, hogy feljelenti-e a gyereket vagy sem. Három napig folyt erről a beszélgetés, végül a legnagyobb szomorúságunkra azt döntötte, hogy feljelenti a gyereket. És mivel, a srácnak volt már egy folyamatban lévő ügye, nem maradhatott a Pressley-nél tovább, hanem elvitték a fiatalkorúak börtönébe. Tehát ez egy olyan gyerek volt, akinél vége szakadt a történetnek, mondom a körülmények, meg egy külső ember döntése miatt, de egyébként tudtunk volna tovább dolgozni ezzel a gyerekkel.}

Ok . . . csak hogy ellenpontozzuk ezt a negatív példát. Tudsz valami nagy sikerélményt?

Abszolút, ez a múlt hétvégén egyébként. De ezt is egy kicsit távolabbról kezdem. A szervezetünk főleg intézményfejlesztéseket csinál, meg módszertani képzéseket tart és elsősorban gyerekekkel foglalkozó szakemberekkel dolgozunk. De 2010 óta vannak saját programjaink is. Elsősorban Salgótarjánban viszünk mindenféle projekteket és ott dolgoznak a kollégáim gyerekekkel. Most éppen, van 12 gyerek, akik már 2010 óta valamilyen formában benne vannak a mi projektjeinkbe. Kaptak, egy kisebb ifjúsági vezetőképzést, és most indítunk egy társadalmi vállalkozást, nekik velük, hogy tudjanak munkatapasztalatot szerezni. Az egyik srác, aki már 19 éves, és akkor került hozzánk, amikor 14–15 évesen abszolút kezelhetetlen volt. Egy okos gyerek, és mindig túljárt a tanár, nevelők eszén és egyébként nem volt agresszív fizikailag, de nagyon támadólag tudott fellépni verbálisan. Mindig fejébe húzott kapucniban járkált és manipulálta igen erősen a többieket is a felnőttek ellen. Innen indultunk. De valami miatt még is csak jött és mégiscsak dolgozott velünk a különböző alkalmakkor és csoportfoglalkozásokon és nagyjából egy évvel később lett az, hogy változott a viselkedésében és el tudtunk kezdeni vele dolgozni. Már mint pozitívan. Végig ment a junior vezetőképzőnkön, és nagyon aktív a társadalmi vállalkozásunk előkészítésében. Vele ott tartunk, hogy külföldi ösztöndíjra pályázott, el tudott menni interjúra, behívták második körbe. De mellette már többször is elvittük konferenciára és egyéb eseményekre. Múlt hétvégén egy olyan szakmai konferencián voltunk, ahol ott volt ő is, két társával együtt. És amikor mentek hazafelé én vittem ki őket a vasútállomásra, és kérdeztem tőlük mi az, amit elvisznek erről a konferenciáról lelkileg. És azt mondta a srác, hát hogy: „Semmi újat nem hallottam, de azt tudom, hogy én most már mindig Pressley leszek, mert azon kaptam magam, hogy szedem a szemetet mások után, mert annyira belénk nevelődött, hogy mindig szebben hagyjuk ott a teret, mint ahogy kaptuk, hogy már nem tudok ezen változtatni.” Ez egy olyan mondás, mely mutatja, hogy ez a gyerek, valami értéket átvett. Később elgondolkodva annyit tett hozzá: „A legnagyobb büszkeség az életemben a Pressley.” Ez a nagy sikerélmény, mert ha akkor nem kerül, hozzánk oda az a gyerek akkor ma nagy valószínűséggel ilyen betöréseket szervezne vagy seftelne, mert okos gyerek. De ehelyett ilyeneket mond, hogy: „Nem tudja nem betartani a szabályokat.”

Gratulálok, ez egy szép eredmény. Ahogy mondtad, hogy főleg intézményeknek tartotok továbbképzést de vannak saját programjaitok is felmerült bennem a kérdés, hogy mindenféleképpen szaktudással lehet csak nálatok dolgozni, vagy vannak olyan részek amiknél ez nem szükséges?

Mi úgy dolgozunk, hogy ha önkénteseket fogadunk, akkor őket is felkészítjük, és az alap dolgokat megosztunk velük. De az a jellemző, hogy aki hozzánk jön az valahogy amúgy is átveszi azt ahogy mi dolgozunk és gondolkodunk. Igazából az általunk használt módszertani rendszernek az egyik előnye, hogy nem kell feltétlenül képzett pedagógusnak vagy pszichológusnak lennie ahhoz, hogy az ember tudja csinálni. Egyrészt vannak bizonyos alapelvek és vannak a nagyon világosan lebontott konkrét lépések is. Ha valaki betartja ezeket a szabályokat akkor is tud jó lenni ezen a területen ha nem született pedagógus, vagy nincs a vérében a gyerekekkel való munka .

Most is dolgoznak nálatok önkéntesek? Hogy néz ki nagyjából a csapat? Hányan vannak akik profik és hányan akik önkéntesen dolgoznak?

Igen, most is. Jelenleg az történik, hogy leválunk az amerikaiakról, megszűnik velük az fajta kapcsolat, hogy ők, mindenféle szempontból felelősséget vállalnak értünk. Ezért most ez egy átmeneti állapot van az alapítvány életében, abból a szempontból, hogy hogyan tudok foglalkoztatni embereket. Gyakorlatilag van 1 emberünk, aki teljes állásban teljes munkaidőben dolgozik az alapítványnál, van 6 olyan kollégánk, aki heti 20 órában dolgoznak, és van még 3, aki heti 10–12 órát dolgoznak velünk. Őket különböző projektekből fizetjük most, meg adományokból, meg van, aki nem kér érte pénzt, amit én nem szeretek csinálni mert tipikusan olyan munka szerintem, hogy akkor lehet jól csinálni, ha az ember saját maga rendben van, és ehhez hozzá tartozik az is, hogy nem kell aggódnia az anyagiak miatt, hogy miből van bevétele. Ezért törekszem mindig arra, hogy fizessük a munkatársainkat és normálisan fizessük meg őket. A normálisan megfizetni persze nem azt jelenti, hogy én ilyen kirívóan magas fizetéseket tudtam adni nekik, de egy kicsivel azért mindig a diplomás minimálbér fölé igyekeztünk menni. És emellett van két állandó önkéntesünk, de őket is úgy kell elképzelni, hogy dolgoztak korábban az alapítványnál. Van még 4–5 olyan önkéntesünk, akiket akkor hívunk be, ha olyan rendezvény van vagy olyan esemény, amelyen több szakemberre van szükség. Most kezdtük el azt csinálni, hogy az általunk szervezett túrára, elhívunk a gyerekek mellé egy önkéntest, aki abszolút kezdő az alapítvánnyal kapcsolatban, azért hogy a gyerekek lássák, hogy mennyiféle szakma van, mennyiféle ember van, és kifejezetten az a cél, hogy többfelé ember jöjjön el és túrázza velünk végig a napot a gyerekekkel beszélgetve.

Mire lenne szükségetek általánosságban, mivel lehetne titeket támogatni?

Hát abszolút pénzzel, mert hogy az a legnehezebb mindig, mert tárgyi adományokat és embereket tudunk szerezni. De mindig az a legnehezebb, hogy a pénz honnan van. És vannak olyan kiadásaink, amiért sajnos fizetni kell. Egy ilyet mondok például: Most minden második szombaton van túra a gyerekekkel, egész napos kirándulás, azért hogy a vállalkozáshoz ismerjék a túra útvonalat és biztosan mozogjanak a természetbe és tudják, hogy mit kell ott csinálni, ha valami történik. És egyszerűen nem tudjuk elérni, hogy a gyerekeknek legyen normális túra cipője, meg olyan felszerelése, hogy mindegyiknek legyen egy hátizsákja, amivel ezt a túrát végig tudja járni. Mert jönnek a sima egyenes talpú olcsó kínai cipőjükbe, amiből gyakran nincs is több, azaz egy pár cipőjük van. És a háttáskájuk is inkább ilyen divattáska, nem rendes hátizsák, amivel kirándulni lehet. Kaptunk ugyan ilyen adományokat, de a túrabakancsok, amiket kaptunk, iszonyúan nagyméretűek. Vannak közöttük kicsi lányok is, és mégis ráadtam a 39-es bakancsot a 36-os lábára, de azért tudjuk, hogy egy olyanban végig menni 12 kilométert az nem biztos, hogy jó dolog. Most éppen az is az álmom, hogy szerezzek nekik 12 vadonatúj bakancsot, vagy túra cipőt. Meg kell még egy raktárhelyiség, ahol ezeket a felszereléseket tartjuk, akkor van egy picike irodánk, egy szoba, annak is vannak költségei, ilyesmik.

Amire még nagyon szükségünk van — és általában a civil szervezeteknél ez hiányzik — az a pénzügy, marketing, fundraising ember. Tehát egy olyan szakember, aki a pénzügyekben és a számokban otthon van és meg tud tervezni egy üzleti tervet, vagy esetleg cash-flow tud csinálni. Mert mi értjük ugyan ezeket a koncepciókat, meg tudjuk, hogy kellene egy üzleti tervet összerakni, de mivel mi nem olyan szakemberek vagyunk, ezért ez nem megy és nincs rá kapacitásunk, hogy megfizessük, mert ezek pont azok a szakmák, melyeket végképp meg kell fizetni. Ez egy ördögi kor valahol, nincs pénzük, ezért nem tudunk előre lépni a pénzkezelésben. Arra ugyan van lehetőség, hogy reszt vegyél egy képzésben, ott megtanulhatod civil szervezetként, hogy kell egy társadalmi vállalkozást összerakni, meg hogy az üzleti tervnek milyen lépései és elemei vannak, meg hogy csinálj mondjuk piackutatást. De a valagban mégse tudod megcsinálni, mert közben a gyerekekkel kell kirándulni, vagy urambocsá a szakmai munkát csinálni, mert a pályázatot kell elszámolni, és sorolhatnám még. De az biztos, hogy a magyar civilek, meg nonprofitok egy csomó képzést kaptak, mondom akár üzleti képzést is, de ez meg mindig nem oldja meg, hogy nincs rá kapacitásunk.

Végezetül, még egy kérdésem lenne. Milyen a környezettel a viszonyotok? Mert beszéltünk arról, hogy a környezet itt nagyon sokat számít, mennyire érzitek, hogy a különböző társadalmi szerveződések elfogadnak titeket és segítik a munkátokat?

Két éve már az összes tevékenységünket Salgótarjánra koncentráljuk, tehát hogy ott dolgozunk, de a többi helyre gondolva ahol dolgoztunk korábban, ott az a jellemző, hogy a szülők, családok meg az átlagos közemberek, abszolút elfogadnak minket.

Az önkormányzatok mindig nyitottak voltak arra, hogy mi csinálunk valamit az ő településükön. Szóban mindig támogattak minket, meg biztattak, hogy: „Jaj de jó, amit csináltok, csináljátok persze!” De gyakorlatilag valós támogatást, hogy mellénk álltak volna, egyetlenegyszer kaptunk az évek folyamán, a Magyarországi munkánk kezdetén egy pesti kerületi önkormányzati képviselő mondta, hogy ő tudja, hogy mindig lesz az ő kerületében körülbelül 200 ilyen nehezen kezelhető gyerek, és ezért ő akarja, hogy legyen egy olyan hely a kerületében, ahol ezzel tudnak mit kezdeni. Ez volt az egyetlen amikor magyar forrásból jelentősebb anyagi forrást tudtak hozzárendelni ahhoz a munkához amit mi végzünk. A több esetben általában, csak elvi támogatást kaptunk. Annyi pénzt soha nem kaptunk, hogy a mi szervezetünk egy kicsit stabilabban tudjon működni, mert például voltak olyanok, hogy egy módszertani képzésért kaptunk pénzt, de azt a részét már nem finanszírozta senki, hogy az én kollégám járjon át az aktuális intézménybe hetente mentorálni, azért hogy a módszertan beépüljön az intézmény gyakorlatába.

Az állami szerveknél, gondolok itt az akkori oktatási minisztériumra, meg minisztériumi szintre, ott ha volt is olyan szakember aki belátta, hogy ez jó módszer lehet az sem tudott érdemileg segíteni nekünk. Ilyeneket mondtak, hogy: „Jó akkor küld el e-mailbe és megcsináljuk.” Én meg ezt nem tudtam megtenni, mert ez nem egy olyan dolog amit, könyvből vagy leírásból meg lehet csinálni. Ez egy módszertani rendszer és egy nagyon erős szemléletváltást követel a pedagógusoktól. Ami Magyarországon nem egyszerű, mert sokan még az előző rendszerből hozott attitűdök mentén dolgoznak. Azt hiszem, hogy ha egy kicsit rendszer szinten gondolkodom, akkor tényleg arra lenne szükség, hogy az adott döntéshozók és intézmények meghallgassák és megnézzék az eredményeinket, és olyan valós információkra alapozott döntést hozzanak — és rendeljenek forrást mellé — , hogy egy ilyen program, mint amit mi tudunk, működni tudjon.