Subcomandante Marcos
1995 Március 15.
Ez volt a tizedik nap, a nyomás csökkent végre rajtunk. Egy kicsit eltávolodtam a többiektől, hogy felállítsam a sátorlapom. Mentem, nézettem felfelé, hogy találjak egy pár fát, amelyeknek a tetején nem voltak elhalva az ágak. Meglepetésemre egy kiabáló hangot hallottam a lábam alól:
— Hé, vigyázz!
Először nem láttam semmit, de megálltam és vártam. Egy kis levél szinte azonnal elkezdett mozogni, és egy bogár búj elő aki elkezdet tiltakozni:
— Miért nem nézed hova rakod a nagy bakancsodat? Majdnem összenyomtál! — kiáltotta.
Ez a tiltakozás ismerősnek tűnt számomra.
— Durito? — csodálkoztam.
— Neked Nebuchadnezzar! Ne légy felfuvalkodott, tud hol a helyed! — válaszolta a kis bogárat felháborodottan. Most már nem volt semmi kétségem.
— Durito! Nem emlékszel rám?
Durito, úgy értem, Nabukodonozor, csak elgondolkodva nézett rám. Elővett egy kis pipát a szárnyai között, megtömte dohánnyal, meggyújtotta, és egy nagy puff után, ami olyan köhögést okozott, amely egyáltalán nem hangzott egészséges, azt mondta: “Hmmm, hmmm.” Aztán megismételte: “Hmmm, hmmm.”
Tudtam, hogy ez el fog tartani egy ideig, igy inkább leültem. Még több
“Hmmm, hmmm” következett, majd Nabukodonozor, vagy Durito, felkiáltott:
— Kapitány?
— Pontosan! — mondtam, elégedetten, hogy felismertek.
Durito (azt hiszem, hogy felismerés után újra hívhatom így) ekkor egy olyan mozdulatsorba kezdett a lábaival és szárnyival, amely a bogarak testbeszédén az öröm tánca, mondjuk nekem ez mindig epilepsziás rohamnak tűnik inkább. Többször megismételve, különböző hangsúlyokkal: “Kapitány!” Durito végül megállt és nekem-szegezte a kérdést amitől annyira féltem:
— Van valami dohányod?
— Nos, én. . . — elhúztam a választ, hogy közben időt nyeljek, és ki tudjam számolni a tartalékom nagyságát.
Ekkor viszont feltűnt Camilo:
— Hívott, Sup?
— Nem, semmi. . . Énekeltem és. . . és ne aggódj, elmehetsz — válaszoltam
idegesen.
— Ó, rendben — mondta Camilo, és elment.
— Sup? — kérdezte Durito meglepve
— Igen — mondtam neki — Most már Subcomandante vagyok.
— És ez jobb vagy rosszabb, mint a kapitány? — kérdezte határozottan.
— Rosszabb — mondtam neki és magamnak.
Gyorsan témát váltottam, és odatartottam a dohányzacskót, mondván:
— Itt van egy kicsit.
A dohányt felett érzett örömében, Durito ismét táncolni kezdett, azt ismételgette:
— Köszönöm! — Újra és újra.
A dohányzás eufóriája fölött elkezdtük a pipa meggyújtásának bonyolult ünnepségét. Visszaültem a csomagomra, és csak néztem Durito-ót.
— Semmit sem változtál. — mondtam neki.
— Ezzel szemben te nagyon összetörten nézel ki. — válaszolta.
— Ez az élet. — mondtam, tetettet nemtörődéssel.
Elkezdte a “Hmmm, hmmm” -t. Egy idő múlva azt mondta:
— És mi vezet ide oly sok év után?
— Nos, gondolkodtam. És mivel nem volt semmi jobb dolgom, mondtam magamban: miért ne andalogjak a régi ösvényeken és köszöntsem a régi barátokat — válaszoltam.
— Meg a régi hegyek kizöldülnek! — tiltakozott Durito felháborodottan. Egy hosszú “Hmmm, hmmm” következett majd kíváncsian nézet tovább.
Végül nem bírtam és bevallottam neki:
— Az igazság az, hogy visszavonunk, mert a kormány támadást indított ellenünk…
— Megfutamodtál! — mondta Durito.
Megpróbáltam elmagyarázni neki, mi az a stratégiai visszavonás, taktikai visszavonulás vagy akármi is történik ebben a pillanatban.
— Megfutamodtál — összegezte Durito, ezúttal sóhajtva.
— Nos, igen, megfutottam, és akkor mi van? — kérdeztem inkább magamra haragudva mint rá. Nem firtatta tovább. Elcsendesedett egy időre. Csak a két pipa füstje képzet hidat közöttünk. Pár perc múlva végül azt mondta:
— Úgy tűnik, hogy valami többet bánt, nem csak a “stratégiai meghátrálás”.
— Visszavonulás, “stratégiai visszavonulás” — javítottam ki.
Durito megvárta, hogy folytassam:
— Az igazság az, hogy az bánt, hogy nem voltunk felkészülve. És ez az én hibám volt, hogy nem voltunk rá felkészülve. Úgy gondoltam, hogy a kormány párbeszédet szeretne, így elrendeltem, hogy kezdődjön meg a küldöttekkel folytatott konzultáció. Így amikor támadtak, mi éppen a párbeszéd feltételeiről beszéltünk. Meglepettek minket. Meglepettek… — mondtam szégyennel és haraggal.
Durito folytatta a dohányzást, és megvárta, hogy elmondjak mindent
ami az elmúlt tíz napban történt. Amikor befejeztem, csak azt mondta:
— Várj.
Elment egy kis levél alá. Egy kis idő után kijött, és kitolta a kis asztalát. Ezután egy kis székért ment, majd mikor az is meglett, leült, kivett néhány papírt, és aggódva nekiállt átnézni őket. “Hmmm, hmmm” mondta minden pár oldalról, amit olvasott. Egy idő után felkiáltott
— Itt van!
— Mi van? — kérdeztem, izgatottan.
— Ne félj! — mondta Durito komolyan és ünnepélyesen. Majd hozzátette:
— Figyelj! Sokaknak van ugyanilyen a problémája. És ez a “neoliberalizmus” néven ismert gazdasági és társadalmi tanítással kapcsolatos. . .
Pont ez kell nekem most … politikai gazdaságtan előadás, gondoltam. Úgy tűnt mintha Durito hallotta volna, amit gondoltam, mert megdorgált:
— Ssshh! Ez nem csak egy előadás! Ez a legmagasabb szintű értekezés.
Ez a “legmagasabb rendű értekezés” témája eltúlzottnak tűnt számomra, de
készen álltam meghallgatni. Durito folytatta, néhány “Hmmm, hmmm” után.
— Ez egy metatheoretical probléma! Abból az elképzelésből indulsz ki, hogy a “neoliberalizmus” egy tanítás. És a “te” alatt itt mindenkire gondolok, akik olyan merev és szögletes keretekhez ragaszkodik a gondolkozásában mint a fejed. Úgy gondoljátok, hogy a “neoliberalizmus” egy kapitalista doktrína a “populizmusnak” tulajdonított gazdasági válságokkal szemben. Igazam van?
Durito nem hagyod válaszolni:
— Természetesen igaza van! Nos, kiderült, hogy a “neoliberalizmus” nem a válság legyőzésének vagy megmagyarázásának elmélet. Hanem maga a válság elméletté és gazdasági tanítássá téve! Vagyis a “neoliberalizmus” nem koherens; nincsenek tervei vagy történelmi nézőpontjai. Végső soron tiszta elméleti szar.
— Milyen furcsa . . . Soha nem hallottam és nem olvastam ezt az értelmezést
feleltem meglepetten.
— Természetesen! Hogyan tehetted volna, ha csak ebben a pillanatban jöttem rá?
felelte büszkén.
— És mi köze van ennek mi futásunkhoz, bocsánat, visszavonulásunkhoz?
kérdeztem, kétségbe vonva az új elméletet.
— Ah! Ah! Elemi, kedves Watson Sup! Nincsenek tervek; nincsenek perspektívák, csak i-m-p-o-r-v-i-z-á-ci-ó. A kormány nem konzisztens: az egyik
nap gazdag, másnap szegény, egyik nap békét akar, másnap pedig
háborút, egy nap böjtöl, másnap dörzsöl, és így tovább. Tisztán fogalmaztam?
— Majdnem. . . — haboztam megvakarva a fejem.
— És mi van akkor? — Kérdezem, látva, hogy Durito nem folytatja.
— Fel fog robbanni. Bumm! Mint egy túlságosan felfújt léggömb. Nincs
jövője. Győzni fogunk — mondta félretolva a papírjait.
— Mi? — kérdezem rosszindulatúan.
— Természetesen “mi”! Nyilvánvaló, hogy Te nem tudsz győzni a segítségem nélkül. Nem, ne is próbálj meg kifogást emelni! Egy szuper-tanácsadóra van szükséged. Már franciául tanulok a kedvéért.
Csendben maradtam. Nem tudtam eldönteni mi a rosszabb: rádöbbenni, hogy improvizáció irányítja sorsunka, vagy elképzelni Duritot mint szuper-tanácsadó egy valószínűtlen átmeneti kormányban.
Durito nekem támadt:
— Meglepettelek, mi? Ne érezd magad rosszul. Mindaddig, amíg nem lapítasz ki a nagy csizmáddal mindig képesek leszek megmutatni a történelem szükségszerűség útját, amely függetlenül attól, hogy lefelé vagy felfelé tart éppen, végül felemeli az országot, mert az egyesült. . . mert egyesült. . . Most, hogy erre gondolok: Nem írtam az asszonynak! — Tört ki nevetésbe.
— Azt hittem, komoly vagy! — Úgy tettem, mintha bosszús lettem volna, és egy kis ágat dobtam neki.
Amikor megnyugodott, megkérdeztem:
— És honnan vetted azt a következtetést, hogy a neoliberalizmus a gazdasági tanítássá vált válság?
— Ah! Ebből a könyvből, amely magyarázza Carlos 1988–1994 gazdasági projektjét a “Salinas de Gortari”-t — válaszolta és felmutatott egy kis könyvet a Szolidaritás logójával.
— De Salinas már nem elnök. . . úgy tűnik — mondtam, olyan kétségek közepette ami még engem is meglepett.
— Tudom, de nézd meg, ki készítette a tervet — mondta Durito és rámutat egy névre. Elolvastam, “Ernesto Zedillo Ponce de León”, mondom meglepetten, és hozzátettem:
— Tehát nem szakadt meg a sorozat?
— Ami itt van az . . . a tolvajok barlangja — mondja Durito, könyörtelenül.
— Igen? — kérdezem valódi érdeklődéssel.
— Semmi, csak hogy a mexikói politikai rendszer olyan, mint az a halott ág ami itt lóg a fejed felett. — mondta.
Gyorsan felnéztem, és tényleg egy elhalt ág lógott fenyegetően a függőágyam felett. Miközben helyet változtam, Durito beszél tovább:
— A mexikói politikai rendszer csak néhány nagyon törékeny ággal kapcsolódik a valósághoz. Csak egy jó szél kell, hogy leszakadjon. Természetesen, amikor leesik, más ágakat is magával vihet, és jaj annak aki az árnyékában lesz amikor összeomlik!
— És ha nem lesz szél? — kérdezem, miközben ellenőriztem, hogy a függőágyam jól fel van-e kötve.
— Lesz . . . lesz — mondta Durito és gondatlannak tűnt, mintha jövőbe látna.
Mindketten elmerültünk a gondolatainkba. Újra meggyújtottuk a pipáinkat. Kezdett későre járni.
Durito megnézte a csizmámat. Majd félelemmel telve megkérdezte:
— És hányan vannak veled?
— Még kettő, szóval ne aggódj, nem fogunk rádmasírozni — mondtam, hogy megnyugtassam. Durito aki a módszeres kétséget mint általános gyakorlatot követte, folytatta a “Hmmm, hmmm”-őt mígnem kibökte:
— De azok, akik utánuk jönnek, hányan vannak?
— Ah! Azok? Hatvan. . .
Durito nem hagyta, hogy befejezzem:
— Hatvan! Hatvan pár nagy csizma a fejem tetején! 120 Sedena csizma próbál összetörni! — kiáltotta hisztérikusan.
— Várj, nem hagytad, hogy befejezzem. Nem hatvan — mondtam.
De megint félbeszakított:
— Ah, tudtam, hogy ekkora szerencsétlenség nem lehetséges. Hányan vannak?
Lakonikusan válaszoltam:
— Hatvan ezren.
— Hatvan ezer! — Ezt még sikerült megismételnie mielőtt a pipája füstje bennszorult.
— Hatvan ezer! — ismételte többször is, a kis kezeit és lábát aggódóan összedörzsölve.
— Hatvan ezer! — mondta kétségbeesetten.
Megpróbáltam vigasztalni. Mondtam neki, hogy nem mindegyik támad egy irányból, hogy más-más irányban vannak. Meg hogy nem tudják hol vagyunk, eltüntettük a nyomainkat amikor erre jöttünk. Röviden elmondtam neki mindent, ami velem történt. Egy idő után Durito megnyugodott, és újra elkezdte a “Hmmm, hmmm”-őt.
Majd elővett egy apró papírt, mint később felismertem, egy térképet, és sorban kikérdeztem tőlem az ellenséges csapatok helyzetét. Miközben legjobb tudásom szerint válaszoltam neki Durito jeleket és megjegyzéseket írt a kis térképére, mondván: “Hmmm, hmmm.” Majd eltelt néhány perc, miközben bonyolult számítások végzett (ezt abból gondolom, ahogy minden kis kezét és lábát használta a kalkulációhoz).
Majd sóhajt:
— Ez azt jelenti, hogy a “the anvil and hammer”, a “slipknot “, a „rabbit hunt,’ és a „vertical maneuver”. Értelemszerűen, ez mind a USA Ranger kézikönyvből származik. — mondta magának és nekem. Majd hozzátette:
— De van egy esélyünk, hogy jól jöjjünk ki ebből.
— Ó, igen? És hogyan? — kérdezem szkeptikusan.
— Csodával! — mondta, miután letette a papírokat, és lefeküdt a hátára.
A csend leszállt közénk, és hagytuk, hogy a napnyugta megérkezzen az ágakat és az indák között. Később, amikor az éjszaka elvált a fák árnyékától, és repült, lefedve az eget, Durito megkérdezte:
— Kapitány. . . Kapitány . . . Pszt! Alszol?
— Nem. . . Mi az? — válaszoltam.
Óvatosan, mintha félt volna hogy megbánt megkérdezte:
— És mit szándékozol tenni?
Folytattam a dohányzást, megnéztem az ágakba lógó hold ezüstös alakját,
kifújtam egy füst-spirált, és azt válaszoltam neki és magamnak:
— Győzők.
Ui: A kis rádióban valaki egy a blues ritmusába kezdett, a dal, ami megszólalt:
— Mindenki jó lesz a barátaim kis segítségével. . .
Ui: Most már tényleg búcsút mondok, és úgy integetek a szívemmel mint egy zsebkendővel
Annyi az eső,
de egy csepp sincs
ami kielégíti a vágyat. . .
Vale újra. Salud, és vigyázz arra a száraz ágra, ami ott lóg a fejed felett és ingerülten megfélemlít az árnyékával
El Sup, dohányzik. . . és vár.
985 